Imádok itt lenni! - mondja egy ötéves forma néző a Nemzeti Filharmonikusok OPERAMACERA című sorozatának évadzáró alkalma végén. Kell-e ennél meggyőzőbb bizonyíték az előadások sikerére? Napjainkban sok szó esik a közönségnevelés szükségességéről. De még ha nem is beszélnénk róla, bizonyára többen is éreztük már úgy egy-egy operaelőadás előtt vagy annak végeztével, hogy bizony jó lenne egy kicsit jobban érteni ezt a csodás és emelkedett műfajt. Ehhez segítenek hozzá a Dinyés Dániel zeneszerző és Göttinger Pál rendező által vezetett, interaktív, könnyed hangulatú, operákat boncolgató alkalmak a Müpában. 

A május 13-i alkalommal Donizetti Don Pasquale című operája - mely a szerző hatvannegyedik műve - volt a terítéken. Dinyés Dániel szerint a szerző ebbe a művébe mindent belesűrített, amit az operáról illetve a vígjátékról tudott. A darab három felvonásból áll, négy szereplőt láthatunk benne, így kamara vígjátéknak is nevezhetjük. Aki az opera cselekményéről szeretne olvasni, itt teheti meg: 

http://operakalauz.wrm.hu/index.php?handler=own&page=work&id=19

Az előadás felépítése rendkívül jól kitalált és a néző számára könnyen emészthető. Három jelenetet kiválasztva vesézték ki a darabot, ebből kettőt alaposabban, egyet pedig inkább csak felvillantás-szerűen mutattak be. Először mindig a zenei szempontból figyelemre méltó információk hangzottak el, melyeket a zenekar és az énekesek együtt és időnként külön-külön is bemutattak. Ezután a rendező érkezett meg a színpadra, aki a dramaturgiailag jelentős részletekre hívta fel a figyelmet, majd instruálta az énekeseket, és időnként a közönséget is.

Nagy előnyük ezeknek az alkalmaknak, hogy az operarészleteket magyarul adják elő az énekesek, így a a szövegértéssel sem kell bajlódnunk. Teljes figyelmünkkel a színpadi történésekre tudunk koncentrálni, és erre még az is rásegít, hogy a zenekar, a Nemzeti Filharmonikusok a színpadon foglalnak helyet. A zeneileg kiemelkedő részek remekül bemutathatók, a hangszerek nem bújnak el a zenekari árokban, minden a szemünk előtt történik.

A közreműködő énekesek Cseh Antal, Gábor Géza, Kolonits Klára, Horváth István voltak. Rendkívül szimpatikus volt nyitott hozzáállásuk az előadás alatt hozzájuk érkező instrukciók felé, valamint a közönség felé is. Félig komolyan, félig viccelődve vonták be a nézőket a játékba, nyoma sem volt az operaénekesekre könnyen ráaggatott távolságtartásnak vagy fellengzősségnek. A lehető legtermészetesebben viselkedtek az egész előadás alatt, reagáltak a közönség által közvetített üzenetekre is.

Elsőként egy nagy ugrással a III. felvonás végén elhangzó "hadaró duettet" vettük górcső alá, melyet Don Pasquale és doktor Malatesta adnak elő. Közös ármányt forralnak, de valójában nagyon nem kedvelik egymást. Mit tehet a néző, ha egy ponton túl nem értené a hadarva előadott szöveget? Itt bizony a zenéé a főszerep! - hívta fel a figyelmet Dinyés Dániel, és azt is megtudhattuk, hogy nem csak ennél a jelenetnél, de mindig figyelnünk kell az operában az éneket kísérő zenére, abból ugyanis nagyon sok mindent megtudhatunk a cselekményre vonatkozóan. A zenei kíséret mindig kifejezi az énekes belső gondolatait, valódi szándékait innen érzékelhetjük. Zene és szöveg az operában tud nagyon közel és nagyon távol is lenni egymástól, a szöveg hitelességét tudja kifejezni, hogy éppen harmóniában vannak-e vagy sem. Meghallgattunk bizonyos részeket a duettből dallam nélkül, csak kísérettel és a komplett dallammal is, és megtapasztalhattuk, hogy a zene a szereplők gondolatmeneteinek folyamatát is érzékletesen tudja kifejezni. Göttinger Pál arra a dinamikára hívta fel a figyelmet, ahogyan a jelenet kezdeti összhangja után a szereplők fokozatosan vitába keverednek egymással, és megpróbálnak a másik fölé kerekedni. A közönség bevonásával igyekezett ezt a dinamikát láttatni is, a nézők kezeik felemelésével jelezhették, mikor melyik szereplőt érzik erősebbnek a duettben.

Ernesto áriája, mely tulajdonképpen egy szerenád, csörgődob kíséretével hangzik el a műben. A közönség megtapasztalhatta, milyen sokat segít ez a hangszer abban, hogy beleélhessük magunkat abba a  helyzetbe, amelyben a dal elhangzik. 

Az első felvonásból a doktor és Norina duettjét elemezte az előadás. Dinyés Dániel felhívta a figyelmet, hogy ez a legcselekményesebb duett a darabban. Azért is helyezte el ezt a szerző az első felvonás végén, hogy megfelelően felkeltse a nézők kíváncsiságát, és így mindenképp visszatérjenek a következő felvonásokra. Megtudhattuk, hogy a duett elejére jellemző nevetést a legjobban a fúvósokkal tudja Donizetti érzékeltetni. Ennek a résznek a zenei kísérete az ének nélkül is megállná a helyét, annyira kifejezően adja vissza azt, ami a szövegben elhangzik. Izgatottságot, vibrálást hordoz, fickándoznak benne a dallamok, a folyamatos gondolkodást, ötletelést fejezik ki. Több helyen a zenekar viszi inkább a dallamot, nem annyira az énekesek. Göttinger Pál szinte mondatról mondatra instruálta a jelenetben az énekeseket, akik bravúrosan mutatták be azt a széles érzelmi palettát, amelyet ez a jelenet megkívánt tőlük.  

Bátran kijelenthető, hogy a programsorozat nem csupán a fiataloknak rendkívül hasznos és érdekes, hanem bármely korosztály tagjai számára ajánlható, akik szeretnének többet érteni az operákból. Az előadások ajánlója frappánsan így írja le a megcélozni kívánt közönséget: "....azoknak, akik szeretik a zenét, de nem értik; akik értik, de nem szeretik; akik, bár értik és szeretik, de érzik, hogy még rengeteg titkot rejt egyetlen dallam ..." Bízunk benne, hogy az előadások a jövő évadban is folytatódnak.