Tartozom egy vallomással az Olvasónak. Nem olvastam Krasznahorkai László egyetlen könyvét sem a Mindig Homérosznak című előtt. Horribile dictu, a szerző nevének ismeretén kívül semmit nem tudtam róla. A kötetet a címe alapján választottam ki a felkínáltak közül, mivel rögtön első olvasatra, mint egy jól időzített jelzőhang szólalt meg bennem az a bizonyos valami, ami mindig is vonzott a déli tájak és különösen a görög kultúra felé. Így nem volt kérdéses a számomra, hogy ez az én kötetem, ezzel van dolgom. A könyvesboltban, ahová az internetes könyvrendelést átvenni érkeztem, az eladó felcsillanó szemekkel vette le a polcról a csomagomat: „Á, egy Krasznahorkai lesz!” – mondta, és mosolyogva nyújtotta át a kötetet. Ezt már biztató előjelnek vettem, és még nagyobb kíváncsisággal fogtam bele az olvasásba. 

Ekkor még nem tudtam, hogy nem csupán egy irodalmi, de egy igazi összművészeti alkotást vehetünk a kezünkbe, ha ezt a könyvet választjuk. A szöveget az 1949-ben Saarbrückenben született, Berlinben élő Max Neumann grafikái, festményei illusztrálják. Róla és a képekről, illetve a kötetet kísérő zenékről, melyek Miklós Szilveszter szerzeményei, később még szót ejtek. A 87 oldalas kötet kivitelezése lépést tart a korral, a zenei szemelvényeket a fejezetek elején található QR kódok leolvasásával is elérhetjük, a 19 fejezet egymástól jól elválasztva található, piros címek égetik a retinánkba, hogy éppen melyik résznél, témánál járunk. Ha a külső borítót levesszük róla, fedele a már-már emlékezetünk homályába veszőnek hitt szakdolgozatokéra emlékeztet, és ráerősít a cím klasszikus irodalmi témát idéző áthallására. Kemény kötése és vékonysága, kissé szokatlan méretezése ellenére is lehetővé teszi, hogy táskánkba csúsztassuk, és ha akad egy-két lélegzetvételnyi szünetünk - akár napközben is - könnyen elővegyük és forgassuk. Feltéve, hogy le tudjuk tenni, mert tartalma nem igazán enged a kezdeti szorításból és már az első sorokkal magával ragad.

A könyv tartalma felé véve az irányt, először is képzeljük el azt a futóversenyzőt, aki épp a startvonalnál áll. Már elhangzott a „Vigyázz!” után a „Kész!” utasítás is a hangszórókból, ő pedig minden izmát és idegszálát megfeszítve, lélegzetét is visszatartva arra vár, hogy eldördüljön a startpisztoly és nekilódulhasson a pályán. Nem létezik körülötte a világ, csak ez az egy pillanat van, ennek a feszültsége uralja egész testét és elméjét, szíve hangosan kalapál, a fülében is érzi a lüktetését. Ezt a feszültséget és koncentrációt fogjuk érezni a kötet kétharmadán keresztül, így aki nehezen bírja a nyomást, tartson minden fejezet végén egy rövid szünetet, mielőtt nekivág a következőnek. Ha előzetesen végigfutunk a tartalomjegyzéken (Sebesség, Arcok, Védett helyhez való viszony, Őrülethez való viszony stb.) rögtön nekilendülünk egy felfelé ívelő energiapályának, Üldözés, Útvonal, Élet, Hit, érezzük, hogy az élet nagy kérdéseivel is szembe fogjuk találni magunkat a könyv olvasása során. Műfajára szívem szerint azt mondanám, hogy ez egy létállapot-könyv, az üldöztetés-menekülés állapotának olyan életszagú leírása, hogy az olvasó komolyan elgondolkodhat azon, hogy az írói fantázián túl valami személyes tapasztalata is lehet a szerzőnek ezzel kapcsolatosan. Az első fejezetben, az Absztraktban képet kapunk arról, hogy itt valaki menekül, mert szintén valakik meg akarják ölni, de nem ismeri, nem látta üldözőit. Az üldöztetés folyamatos, nem áll meg egy pillanatra sem, és már természetesen itt felötlik bennünk, hogy vajon ki lehet ez a valaki és mit követhetett el, hogy ebbe az őrülethez közeli állapotba hajszolják azok, akik vadásznak rá. Jellemzően egy egész fejezeten át húzódik végig egy-egy mondat, ami tovább növeli a feszültséget, szinte hallani a menekülő szívdobogását. Annyira magával ragadó az ezzel kiváltott lendület, hogy visszalapozni sem mernénk a kötet egy-egy pontján, még akkor sem, ha netán elveszítettük volna a fonalat, nehogy visszavigyük a főszereplőt egy olyan helyszínre, ahonnan már szerencsésen továbbállt. Azonosulni vele nem okoz nehézséget, helyzete átélhető és átérezhető, mert a szerző stílusa rendkívül emberközeli és érzékletes. A bizonytalan idejű menekülésben megkérdőjeleződik a valóság, és a szomorú vég elkerülhetetlennek tűnik a fejezeteket befejező szavak kapcsán: „….kicsavarják a nyakát, hogy eltörjék a nyakcsigolyáját, hogy félrerántsák a fejét, és az a fej reccsenjen egyet, és azzal kész.” Az egész fejezeten átívelő mondatok sora a hatodik, Eltanácsolás című fejezetben szakad meg, amelyben a menekülő életmód kegyetlenségei tárulnak a szemünk elé, tudniillik az, hogy ebben az állapotban még a legalapvetőbb biológiai szükségleteket sem lehet figyelembe venni. Az egész szöveg megszakad itt, jelezve, hogy a következőkben egy nagyon hangsúlyos rész következik. Tartalom és forma különösen nagy egységben van ebben a műben.  Nagy ellentét mutatkozik azonban a vészjósló tartalom és a festői helyszín között, Horvátország szebbnél szebb tájain száguldunk végig a főszereplővel, akivel tulajdonképpen kettesben vagyunk sok-sok fejezeten át. Megjelennek ugyan időnként potenciális üldöző-jelöltek, kisebb-nagyobb embercsoportok, az alapállás mégis az, hogy az olvasó és a menekülő együtt haladnak, és ebből a nézőpontból leszünk mi is részesei az eseményeknek. „Mindig Délnek” – ez a menekülés eltervezett, de észérvekkel nem alátámasztható iránya, és a Dél irányát akár Homérosszal is azonosíthatjuk. Egyenlőségjelet is tehetnénk a mindig Délnek és a címadás, Mindig Homérosznak közé, de ezen a ponton ennek még nem biztos, hogy ennek itt az ideje. Az azonban kétségtelen, hogy a legdélebbi helyszínen jutunk el a feszültség részbeni vagy teljes feloldásához. A 16. fejezettől Krasznahorkai keze, mely eddig felhúzott íjként tartotta az olvasót, jótékonyan kezd kiengedni. Nem nagy sebességgel enged el minket, hanem lassan, fokozatosan veszi lejjebb az intenzitást, és átvezet minket egy egészen ellentétes végletbe, ahol már könnyűnek, szinte súlytalannak láthatjuk a főhőst. Érzékletes leírását követve zöldebbnek látjuk a füvet és kékebbnek a tengert ezen a paradicsomi tájon, ahol a menekülőt a megnyugvás, pihenés kecsegteti, akár Odüsszeuszt Kalüpszónál Ógügié (Mljet) szigetén. Mitológia és a valóság itt ér egybe a kötetben, menekülőnk 21. századi Odüsszeuszként reménykedik, hogy a sziget őt is elrejti majd. A befejezés igazi fricska az olvasó számára és nem is tisztázza teljesen a helyzetet. Annyi bizonyos, hogy a legutolsó fejezet címe, a Nem soha nem kapott még ilyen, bíztató jövőbe mutató tartalmat, olyannyira, hogy hirtelen még az oldalszámok is eltűnnek a könyv lapjairól ennél a résznél az ezt megelőző oldalaktól.

Pintér József munkáját dicséri a kötet arculata, és itt ideje visszatérnem a kritika elején tett ígéretemhez, miszerint Max Neumannról és Miklós Szilveszterről is szó lesz. Neumann szimbolikus vízióknak tekinthető képeket készít, emberalakjai arctalanok, tömegbe olvadók, víziókat láttat velünk. Munkáinak nem ad címet, egészen a fantáziánkra bízza, hogy mit látunk bele a képeibe. Alakjai jól illenek a könyv tartalmának végig homályba burkolózó részeihez. A könyv – talán eredeti célján túlmutatóan – hozzájárul Neumann munkáinak magyarországi közönséggel való megismertetéséhez is. Miklós Szilveszter vajdasági születésű, ütőhangszeres zenész, fő hangszere a dob. Számos magyar és nemzetközi formációban játszik, a BMC honlapja szerint kiemelkedő szabadgondolkodású zenészekkel együtt. Dob improvizációi remekül illenek a könyv tartalmának zaklatott folyamához.    

A kötetet leginkább azok forgathatják örömmel, akik nem bánják, ha olvasás közben a pulzusszámuk folyamatosan emelkedik, és nem akarnak minden apró részletet feltétlenül tisztán látni. Olyan odüsszeiában lehet részünk, amely eddig nem ismert távlatokat és létállapotokat nyit meg a számunkra.

(A kötet a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg, 2019-ben. A fotó a Libri honlapjáról származik: https://www.libri.hu/konyv/krasznahorkai_laszlo.mindig-homerosznak.html)

Rácz Anna