Ez az Ön műve, Mester? - kérdezték Picassotól egy alkalommal az asztalán fekvő, Guernica című festményét ábrázoló képeslapra utalva. Nem, ez az Önöké - válaszolta Picasso. Azzal kapcsolatban, hogy ki is volt a kérdező, többféle variáció is ismeretes. Egyesek szerint német tiszteknek válaszolta ezt. A Hitler kontra Picasso című film készítői szerint egy újságírói kérdésre hangzott el válaszként az elhíresült mondat. A mozikban frissen bemutatott film azzal az óriási méretű műkincsrablással foglalkozik, melyet a nácik a II. világháború idején követtek el. A zsidók elhurcolásával és elpusztításával párhuzamosan olyan rablás ment végbe, melyet a képzőművészetnek a mai napig nem sikerült kihevernie. A zsidó közösség tagjait nem csak életüktől, de a tulajdonukban lévő műkincsektől is szisztematikusan fosztották meg. 

Európa több pontján, négy kiállításon lehet megtekinteni a több körben előkerült tárgyakat. Sokan, akik ezeken a kiállításokon találkoztak a saját vagy felmenőik tulajdonát képező műkincsekkel, megpróbálták azokat visszaszerezni. A nehézség abban állt, hogy nekik kellett bizonyítaniuk, hogy az adott festmény, szobor, bútordarab, régi könyv, ékszer hozzájuk köthető, az ő tulajdonukat képezte, mielőtt ellopták volna őket. Többen pedig úgy gondolták, hogy a múzeumoknál legalább biztonságban vannak ezek a műtárgyak, a múzeum vigyáz rájuk, ezért nem kérték, hogy adják vissza a számukra.

A II. világháború alatt elkövetett műkincsrablás hátterében a Holocaust áll, és a film érzékletesen mutatja be, hogy ezt ugyanolyan szisztematikusan gondolták ki és hajtották végre mint a népirtást. Feltérképezték a zsidó műkereskedők, műgyűjtők tulajdonát, és célzottan távolították el őket otthonaikból, majd kifosztották lakásaikat, üzleteiket. Akik nem tartoztak ebbe a körbe, az ő elhurcolásuk során is elraboltak mindent, amit a lakásokban, üzletekben találtak. 

Már 1937-ben kiállítást rendeztek Münchenben azokból a művekből, amelyeket Svájcból vásároltak, persze nem műkedvelésből, hanem befektetésként. Nagy Német Kiállítás címmel egy kiállítás-sorozat indult el. Egészen 1944-ig minden évben megrendezték. Itt állították ki a beszerzett műveket. A tárlatok anyaga 2011 őszén vált nyilvánossá és itt meg is tekinthető: http://www.gdk-research.de/db/apsisa.dll/ete 

A műgyűjtésben Hitler és Göring jártak az élen, folyamatosan szerezték be az értékesebbnél értékesebb műkincseket. Még híres barátságukon is kifogott a közös szenvedély, hiszen előfordult, hogy mindketten ugyanazokra a műkincsekre vadásztak. Kezdetben műgyűjtőket bíztak meg, hogy kutassák fel és szerezzék meg a számukra értékes festményeket. Később pedig megalakult az E.R.R. nevű szervezet (Reichsleiter Rosenberg Taskforce), mely főleg Franciaországban tevékenykedett, és itt gyűjtött össze felbecsülhetetlen értékű műkincset. 1937 óta figyelték Franciaországban a lehetőségeket, de Olaszországban, Görögországban, Hollandiában és Lengyelországban is tevékenykedtek. Nem csak műtárgyakat, de például könyveket is hatalmas mennyiségben szereztek meg.

Göring és Hitler a hozzájuk kerülő műtárgyakat saját azonosítójukkal látták el, és innentől kezdve magántulajdonukat képezték. A rablás tényét tovább súlyosítja, hogy még csak nem is a német állam javára követték el ezeket a tetteket, hanem a német vezérek a magántulajdonukat gazdagították vele. Hitler terve az volt, hogy Linzben hoz létre egy Louvre-al konkuráló galériát a festményekből. Végül végrendeletében az államra hagyta a tulajdonában lévő hatalmas műkincsgyűjteményt. 

A Göring által összegyűjtött műtárgyak értéke 50 millió német márkára, megközelítőleg 18 millió Euróra tehető. 700 festmény került hozzá, mindent meg akart szerezni, amihez lehetősége nyílt hozzájutni. Gyűjteményét egy Carinhall nevű helyen őrizte, mely a Birodalom hedonista paradicsoma volt abban az időben. 

Válaszképpen - bár sajnos egy kicsit későn - Washingtonban 1941-ben létrehozták a Művészettörténészek Különleges Osztályát, akiknek az volt a feladatuk, hogy figyeljék az európai műkincsek mozgását. Térképeket készítettek a légierő számára, hogy hol ne bombázzanak, hol vannak azok a helyek, ahol értékes műtárgyakat helyeznek el a németek. Próbálták követni a világhírű festmények útját, és azon dolgoztak, hogy minél pontosabb információik legyenek ezek hollétéről.

De miért tették mindezt a nácik, mi hajtotta őket a művészetek felé, mit láttak ebben? A film válasza az, hogy úgy gondolták, hogy a műgyűjtő szenvedélyük társadalmi elismertségüket növeli. Az előző hatalom burzsoá rétegéhez kívántak hasonlatossá válni. A művészetet propagandaeszközként használták fel. Különbséget tettek a hivatalos és az elpusztítandó művészet között. Elpusztítandónak tartották az expresszionizmust, a kubizmust, a dadaizmust, a szürrealizmust. Hivatalos és elfogadható művészet csak a klasszikus volt (görög, római művészet, reneszánsz). A III. Birodalom kulturális programja a fenségesség eszménye köré szerveződött. A cél az volt, hogy  aművészeti élet minden területét kontroll alá lehessen vonni, mert a művészetben veszélyt láttak.

Elfajzott művészet címmel rendeztek kiállításokat Németországban. Itt állították ki többek között Oskar Kokoschka, Ernst Ludwig Kirchner, Otto Dix és mások műveit. Azt sugallták a tárlatokkal, hogy a művészi önkifejezés szabadsága veszélyes a Birodalomra. Az újnak nevezett művészetet főként a zsidó műkereskedők támogatták, és így már meg is volt a lehetőség a faji és a művészeti ideológia összekapcsolására. Franciaországban is volt erre példa, ott 1941-ben A zsidók és Franciaország címmel nyílt kiállítás. Ennek célja az volt, hogy a látogatók ismerjék fel a zsidók jellemző vonásait. A filmből az is kiderül, hogy ha azonban a tiltólistára került művek egyes darabjairól mégis kiderült, hogy tudná a Birodalom céljait szolgálni, akkor nagyon könnyen átkerülhetett a támogatott kategóriába. 

A film azt is bemutatja, hogy honnan és hogyan kerültek elő a világháború után az ellopott műtárgyak. A legérdekesebb történet a Gurlitt-gyűjteményé, melyet 2012-ben találtak meg. Cornelius Gurlitt lakásán, penészes ételek között leltek rá Hildebrand Gurlitt művészettörténész által a részben a nácik számára összegyűjtött körülbelül 1000  -1500 darab olyan festményre, amelyek az elfajzott kategóriába tartoztak. Többek között Chagall és Picasso festmények voltak ezek. Cornelius Gurlitt teljesen láthatatlan volt a német hatóságok számára, semmilyen nyilvántartásban nem szerepelt. Egy vonatút során ellenőrizték őt a pénzügyőrök, így sikerült lassan felgöngyölíteni a szálakat. Hosszas huzavona után végül végrendeletében a berni múzeumnak ajándékozta azokat a festményeket, amelyek valóban a Gurlitt-család tulajdonát képezték. A műtárgyak útja már nem követhető pontosan vissza, nem lehet megállapítani, hogy hány ember kezén mentek keresztül 1933 és 1945 között.

Ahogyan a filmben is elhangzik, a náci múlt nem csak Németország múltját, de jelenét is meghatározza. Sok szálat az unokáknak kell még elvarrni, rájuk vár részben az előkerülő műtárgyak sorsának rendezése. A pusztítás nem csak a világot és emberek millióinak sorsát érintette, de a művészet történetét is jelentősen meghatározza. Nem tudhatjuk, mire derül még fény a jövőben, hiszen rengeteg műtárgy sorsa a mai napig ismeretlen. A filmből megismerhetjük azokat a személyes történeteket is, amelyek rávilágítanak az emberi sorsok és a művészet összekapcsolódásaira. 

A filmet az Uránia Nemzeti Filmszínházban vetítik még néhány alkalommal, Hitler kontra Picasso címmel.  A fim forgatókönyvét Sabina Fedeli, Didi Gnocchi, Ariana Marelli készítették. A rendező Claudio Poli.

(A képek a Pixabay-ről származnak).