Két igen kedvelt műfordító, Nádasdy Ádám és Kappanyos András vitáztak napjaink aktuális műfordítási kérdéseiről a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen rendezett beszélgetésen. A rendezvény előzménye a kettejük között, a Jelenkor irodalmi és művészeti folyóirat hasábjain, Verlaine: Chanson d'automne (Őszi sanzon) című versének fordítása kapcsán indult vita, amely a napjainkra jellemző vers-műfordítások jellege, irányadó elvei körül bontakozott ki. Az esemény szervezői a PPKE Hyeronimus Fordítástudományi Kutatócsoportja, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Fordítástudományi Tagozata és a Magyar Műfordítók Egyesülete voltak, akik Formahűség címmel hirdették meg a beszélgetést.

Nádasdy Ádám a beszélgetés elején elmondta, hogy egy nyári szeminárium egyik feladataként adta fiatal műfordítók kezébe a Verlaine verset. Össze kellett hasonlítaniuk a már létező magyar fordításokkal az eredeti, francia változatot. Nádasdy szerint ez a vers valójában PRÓZA, és a költő tulajdonképpen csak játszik azzal, hogy mindeközben rímel is. A magyar fordítások nagyon eltérnek az eredeti szövegtől, csak azért, hogy a rímelést megtartsák. A Jelenkorban megjelent írása arról szól, hogy ha az eredeti szöveget prózának tekintjük, akkor ezt a formát a magyar szövegnek is meg kell tartania. A formára való törekvés  általában jó a fordításnál, de ennél a műnél figyelembe kell vennünk, hogy rövid soros versről van szó, sok rímmel. Ihletőnek vagy utánérzésnek nevezhetőek az eddig ismert fordítások.

Először egy nyersfordítást készített a versből, mely így néz ki:

Az ősz hegedűinek hosszú zokogásai egyhangú bágyadtsággal sebzik szívemet.

Elfulladtan és sápadtan, amikor üt az óra, emlékezem a régi napokra és sírok;

és elmegyek a rossz széllel, amely visz ide-oda, hasonlóan az elszáradt levélhez.

Majd így fordította le a verset:

Az ősz hegedűinek

hosszú sóhajai

egyhangúan, bágyadtan

sebzik a szívemet.

Amikor üt az óra,

elfúlva és sápadtan

emlékszem a régi napokra,

és sírok;

aztán megyek, ahogy

elfúj a rossz szél,

mely hord ide-oda,

mint száraz levelet.

Kappanyos András felidézte, hogy a Jelenkor szerkesztői úgy gondolták, Nádasdy Ádám felvetéseivel érdemes lenne vitatkozni, mert az teljesen szembemegy az általános vélekedéssel. Természetesen szabad rímtelenül fordítani, és vannak olyan szövegek, amelyeknél ez kifejezetten előnyös is, például a tudományos műveknél. Hangsúlyozta, hogy a magyar versfordítási hagyomány ennél többre törekszik: élmény-szerűen, esztétikai tárgyként akarja megjeleníteni a verset. Nádasdy Ádám a nyersfordításban felcserélt néhány szót. Ő azt mondja, hogy innentől kezdve ez műfordítás, és szinonimákat használ. Alapvetően valóban tartalom szerint kell a fordítást elkészíteni, de ez nem jó operátor a tartalom-forma viszonylatában. Ugyanis a versforma stilisztikai információt is tartalmaz. Fontosak, és figyelembe veendőek a befogadó olvasási-hallgatási stratégiái.

Példának hozta fel Kosztolányi Dezső haiku fordításait. Mielőtt Kosztolányi nem kezdett ezzel foglalkozni, senki nem tudta mi is az a haiku. A későbbi fordítók már az ő munkái nyomán kezdtek haiku fordításokat készíteni. Lator Lászlót idézte, aki szerint mindent meg tudunk magyarul csinálni. Ezt úgy kell értenünk, hogy mindenre tudunk receptorokat csinálni. Más a magyar szonett-forma mint az angol, a francia vagy az olasz, de létezik olyan magyar szonett versforma, amelyre a külföldi formák átültethetőek.

Nádasdy Ádám ez ellen azzal érvelt, hogy az olasz nyelvben nagyon könnyű rímelni. Példaként az Isteni színjátékot hozta, melyben hármas rímek szerepelnek, és erre a magyar nyelvben nagyon furcsa megoldások születtek. Dante idejében a rímelés banális volt, ugyanis így volt szokás írni, a próza egyszerűen nem is létezett. A mai fordító ezt érti, de itt van például Babits fordítása, mely ezek miatt a rímek miatt sokkal harsányabbra sikeredett. Mi feleltethető meg ma ennek a formának? A drámai jambus ilyen, de Nádasdy Ádám szerint az is túlzott formahűség lenne, ha például még mindig csak csupa férfiszereplő játszaná a Shakespeare darabokat. Ezért szükséges, hogy a műfordító hátralépjen egyet, nézzen rá a banalitásra, és vizsgálja meg azt, hogy mi az, ami ma működőképes, és hagyja el azt, ami nem.

Kappanyos András véleménye szerint nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy egy adott szöveg hordozza a kor viszonyait,  példaként Aristophanest említette. A Lysistrate asszonyok eskütételét, melyben lemondanak a férfiról, többen rendkívül nyersen, trágáran fordították. Mit kezdhetett volna ezzel Arany János? Az ő korának színházi közönsége ezt a változatot bizonyosan nem fogadta volna be. A fordításnak nagyon sok olyan dolognak meg kell felelnie, amelyekről nem lehet egy komplett listát felállítani. Már az Odüsszeia fordításoknál sem működött az, hogy az eredetihez hasonló, népies versformákat próbáltak meg használni. Ha a fordító olyan elemeket visz be a fordításba, amelyek a magyar nyelvben eszközként már készen állnak, az egy csomó egyéb dologgal gazdagíthatja a szöveget.

Nádasdy Ádám ezzel nem értett egyet. Kicsit kevesebbet kellene ezekből az elemekből behozni, a fordítónak nem szabad odatolakodnia a szerző és az olvasó közé. Klasszikus példaként említette, hogy a tolmácsnőnek sem szabad túlöltözni azt a miniszternőt, akinek fordít. Devecseri  Homérosz fordítása volt a következő példája, ebben úgy érzi, inkább az került előtérbe, hogy Devecseri milyen ügyes fordító, és milyen jók lesznek a hexameterek a magyar változatban. Ez túl sok, és nagyon elvonja a figyelmet Homéroszról. Volt a magyar műfordításnak olyan időszaka, amikor azt kellett megmutatni, hogy a magyar is van olyan nyelv mint a német. Amit a közönség egyébként németül is jól megértett, azt magyarra fordították, és az volt az elvárás, hogy egy nagyon pontos magyar fordítás készüljön.

Kappanyos András erről azt gondolja, hogy ezek a hibák kiküszöbölhetők, ha jó a fordító és nem szalad meg a tolla. Példaként Baudelaire A macskák című versét hozta, melynek 42 fordítása létezik. Ebből 29 rímes és formatartó, 3 nem tartja meg a sortöréseket. 3 olyan, ami művészi igénnyel lép fel, de ez nem tűnik elegendőnek. A fordítás legyen kognitív, szükséges a szintaktikai szervezettség és legyen még valami olyan elem, ami nem következik tervezetten a nyelv hétköznapi működéséből. Nádasdy Ádám Verlaine-fordítását egyértelműen prózának kell tekintenünk - mondta.  

Kappanyos András egyik fordításában így hangzik a vitatott vers:

Már hallom

itt bús húrjait

az ősznek:

egy lanyha dal

hangjaival

legyőznek.

Megrémülök,

ha rámdörög

az óra,

s rágondolok

az elhagyott

napokra.

S elindulok,

ha így kapott

a szél el:

hol itt, hol ott,

a sok halott

levéllel.

Kappanyos András határozottan kiállt amellett, hogy a Chanson d'automne fordításának rímelnie kell ahhoz, hogy az esztétikai funkcióját megtalálhassuk benne. Kell tehát valami vers-szerű szervezettség, ami jelzi, hogy versről van szó. 

Nádasdy Ádám a vers angol és német verziójával kapcsolatban azt említette, hogy az angol sokkal jobb mint a német verzió, de ha rímesen fordítanánk le, komikusan hatna. Magyarul is furcsán hangzik ez a vers, ha rímel.

A hallgatóság soraiból érkezett kérdésre, hogy tulajdonképpen mitől lesz vers a vers, az a válasz született, hogy az olvasói magatartás dönti el a kérdést. Az olvasó belehelyezkedik abba a helyzetbe, hogy verset olvas. De vajon csak a rím teszi a verset? A tartalommal kapcsolatban itt mindenképp kevesebb a formakényszer mint a prózában.

A további gondolkodásra késztető beszélgetés résztvevői abban egyetértettek, hogy a műfordítás művészet. Minden fordítás kompromisszum. A legtöbb, amit a jó fordító tehet, hogy egy jó térképet ad az olvasó kezébe a fordítással. Azt pedig mindannyian tudjuk, hogy egy térkép annál jobb, minél több rajta a részlet.