A Puskin Moziban a 6. Budapesti Zsidó és Izraeli Filmfesztivál keretében premier előtt mutatták be Sam Grabarski rendezésében a Volt egyszer egy Németország című filmet. Érdeklődésemet nem csupán egyik kedvenc színészem, Mácsai Pál szereplése keltette fel, hanem a német-luxemburgi-belga film meglehetősen szokatlan hangvételt sugárzó trailere is. Az előzetes olyan könnyed, szinte humoros hangvételű feldolgozását ígérte a náci Németország zsidókkal szemben kegyetlenkedéseinek, amely egyrészt meghökkenti a nézőt, másrészt egy teljesen újfajta látásmódot ígér a különösen nehéz témával kapcsolatosan.

A koncentrációs táborok szörnyű mindennapjaival és az elhurcolt zsidók által átélt borzalmakkal kapcsolatos utolsó olvasmányélményem Gedeon Greif Könnyek nélkül sírtunk című műve. Ez a munka többek között túlélőkkel készített interjúkon keresztül mutatja be a náci lágerek speciális egységeinek, a Sonderkommandóknak a tevékenységét. A zsidók módszeres elpusztításának tervét kidolgozók azt az ördögi ötletet valósították meg a kivételezett helyzetben lévő egységek megalakításával, hogy a gázkamrákban ők maguk tevékenykedjenek sorstársaik elpusztítása körül. Minden, a gázkamrában folyó tevékenységet és a mérgezés utáni eltakarítást is a legapróbb részletekbe menőkig nekik kellett végezniük. Ez a könyv a témával kapcsolatos nagyszámú irodalom közül is az egyik legmegrázóbb, így számomra óriási váltás volt ezután a film tragédiákat sem nélkülöző hangulata, nézőpontja.

A film középpontjában David Bermann fehérneműkereskedő története áll, aki 1946-ban Németországban, családja egyedüli holokauszt túlélőjeként próbál új jövőt építeni magának. Az USA-ba szeretne kivándorolni, ezért társakat keres maga mellé, hogy a fehérnemű üzletet újdonsült ügynökeivel újra beindítva, anyagilag megalapozza a maga és társai utazását az Újvilágba és az ott teendő első lépéseiket is. Bermannt rendszeresen hívják be az amerikai hadsereg frankfurti bázisára, ahol egy amerikai tiszt kihallgatja őt a lágerben folytatott tevékenységéről. Felmerül ugyanis a gyanú, hogy a táborban élvezett privilegizált helyzetének oka a németekkel való kollaborálása volt. A kihallgatások során bontakozik ki a néző előtt, hogy Bermann viccmesélő tehetségével vívta ki a tábor vezetőjének érdeklődését és elismerését, aki különleges küldetést szánt neki. A Führert Mussolini látogatása előtt fel kellett volna készítenie viccek mesélésére, hogy az versenybe tudjon szállni parádés humorú vetélytársával. Zsidó létét természetesen eltitkolták. A Führerrel való találkozásra végül nem került sor, mert Bermann megszökött a kijelölt szálláshelyéről. A távolságtartó és szigorú amerikai tisztnőről egy idő után kiderül, hogy az amerikai emigrációból visszatért, ott jogot végzett zsidó nő, aki először bár hitetlenkedve hallgatja Bermann meséit, végül a nürnbergi börtönből elővezetett lágerparancsnokkal történt szembesítés és Bermann erre adott heves reakciója után hinni kezdi a történetet és lezárja az aktát. 

Bermann segédei komplett kommandóként segítik az üzlet beindítását, és rövid idő alatt felvirágoztatják azt. Az együtt végzett munka során bontakozik ki mindegyikük személyes tragédiája. A filmet át meg át szövi a Hol vészelte túl? kérdése, melyre mindenki egyéni sorsának megfelelően adja meg a tragikus vagy tragikomikus választ (a Mácsai Pál által alakított egykori színész pld. egy színház színpada alatti, koporsóban eltöltött napokat emleget). Az egyéni sorstragédiákon keresztül érzékelteti a film a náci idők kegyetlenségét, embertelenségét, a családok széthullását, melyek tovább élő traumaként vannak jelen minden szereplő mindennapjaiban.

Érdekesen kezeli az alkotás a téma kapcsán örökösen visszatérő bosszú kérdését is. Felvetődik a nézőben, hogy a szereplők vajon hátrahagyják a múltjukat és innentől csak a szebb jövőre koncentrálnak? Vagy keresik a bosszú, az elégtétel vételének lehetőségét? A válasz tulajdonképpen minden apró történésben benne van: elsősorban német családokat keresnek fel lakásaikban az eladandó fehérneműkkel, és gyakran a háborúban elhunyt szerettük ismerőseinek adják ki magukat vagy éppen csodadoktornak álcázva jutnak be a lakásokba. Jelképes az a jelenet is, amikor a német vasútnál dolgozókat keresik meg azzal, hogy a cég átvállal egy bizonyos összeget a fehérneműk árából, és ezért kedvezményesen vásárolhatják meg azokat tőlük.

A film egyik legtragikusabb eseményszála is a bosszú kérdésköréhez tartozik. Bermann egyik ügynöke egy nap felfedezi, hogy a raktár közelében megnyitott újságosbódéban az a német tiszt dolgozik, aki szüleire és sok más zsidóra rágyújtott egy templomot. Bermann és társai elhatározzák, hogy bosszút állnak és egy este rágyújtják a volt tisztre a bódét. Az újságban az erről szóló hír megjelenik az újságosbódé tulajdonosának nevével, ám az egy teljesen másik személyt jelez, mint akire ők gondoltak. A szüleit a tűzben elvesztő ügynök felakasztja magát a hír hallatán. Később kiderül, hogy halála hiábavaló volt, mert valóban a templom felgyújtását elrendelő egykori náci tiszt égett benn a bódéban.

Mindenki a maga módján próbál elégtételt venni az őt vagy a népét, illetve a hazáját ért sérelmeken. Az amerikai tisztnő is elmeséli Bermann-nak, hogy soha nem akart Németországba visszatérni, de végül azért vállalkozott a küldetésre, mert úgy érezte, a maga szerény módján a szolgálatával bosszút tud állni a nácik által elkövetett bűnökért. 

A film ügyesen váltogatja a humoros, könnyedebb hangvételt a tragikus események felidézésével, melyeket mintha csak háttérként akarna felvillantani, a szereplők helyzetének megértéséhez. A humor átsegít a legnehezebb élethelyzeteken is – ez lehetne Bermann életfilozófiája. El is hisszük neki, hiszen mindvégig azt látjuk, hogy az ő életét is a humor mentette ki a nácik karmai közül. Ám mint minden jó értelemben vett bohócnak, neki is megvan az e mögött húzódó személyes tragédiája. Azt kell feldolgoznia, hogy a zsidó társait elpusztítóknak volt tulajdonképpen az udvari bolondja.

Az alkotás mindvégig megőrzi a jövőbe optimistán tekintő hangulatát, az újrakezdés, a szebb jövő reményének sugallatát. Ezt csak tovább fokozza a végkifejlet, Bermann ugyanis egyedüliként végül a Németországban maradás mellett döntött, és hazájában virágoztatta fel újra a családi vállalkozást. Tette ezt úgy is, hogy minden ügynöke kivándorolt Amerikába. A film végén megtudhatjuk, hogy a II. világháború után mintegy 40 ezer zsidó család döntött a Németországban maradás mellett a kivándorlás helyett. Talán ők is Bermann álláspontjára helyezkedtek, és azt akarták megmutatni, hogy Németország az átélt szörnyűségek ellenére az ő hazájuk is.

A film magyar feliratos trailere itt látható: