"Ágyhoz kötve, életre kárhoztatva." Reflexiók és könyvajánló a Frida Kahlo kiállítás kapcsán
Az elmúlt hetekben a különböző kulturális fórumok ontják magukból az írásokat a Magyar Nemzeti Galéria Frida Kahlo kiállítása kapcsán. Elkerülendő, hogy ez az írás is csak egy legyen a sok közül, a témát egy nemrégiben megjelent könyv ajánlójával kötöm össze, illetve a kiállítás megtekinthetőségének (jelenleg) meglehetősen mostoha körülményeiről is szólok.
A Casa Azul úrnője, a gyötrelmek festője. Művészi munkásságának legfőbb témája önmaga. Magyar származással is büszkélkedhetett, édesapja Aradon született és művészcsaládból származott, korának egyik legnagyobb fotográfusa volt, aki a tájképfestészetbe is belekóstolt. Csak leánygyermekei születtek, akik közül Frida volt a legfiúsabb, ezért fiúként nevelte. Édesanyja nem volt hajlandó szoptatni őt, így a szeretet és kötődés területén már igen kicsi korában komoly sérüléseket szenvedett. Így kezdi regényét Francisco Gerardo Haghenbeck mexikói író, amely a Frida füveskönyve címet viseli. Füveskönyvében Frida recepteket gyűjtött, ezért a regényt helyenként a mexikói specialitások elkészítésének ismertetése szakítja meg. Bár jómagam ezeket átlapoztam, egyedi írói megoldásnak gondolom, és bizonyára sokan örömmel kóstolnak bele a festőnő konyhájába.
Az író végigköveti Frida életének eseményeit, részletesen szól a tragikus buszbalesetről, mely számos híres festményének ihletője lett a későbbiekben. Ez volt az első mélypont, amikor a nulláról kellett felépítenie magát. Nem volt elegendő a három darabba tört gerinc, az eltört kulcs- és medencecsont, ráadásul rengetegen el is hagyták ebben az időszakban. Szerelme és több barátja is úgy gondolta, nem kérnek az összetört Kahlo-ból. Még a családja sem tudta felfogni és helyén kezelni azt a tényt, hogy egy ilyen szörnyű baleset után életben maradt. De - mint azt a könyvből megtudhatjuk - Mexikóban kikacagják a halált. Erről szólnak hallottak napi ünnepeik, és Frida úgy döntött, az élete minden napján szembeneveti a véget. Híresen szép és különleges oltárokat állított az ünnepen, finom ételeket készített , és ebben mindig benne volt a halál megfricskázása is.
Fájdalmai enyhülését, a szexualitás és az evés örömét is a festészetben találta meg. Húszéves volt, mire újra járni tudott. A könyv részletesen foglalkozik az életét mindörökre meghatározó nagy szerelmével, Diego Riverával, akivel viharos kapcsolata élete végéig elkísérte. A nagy szerelem és a férfi mellett annak hűtlensége miatt megélt nagy fájdalmak kettőssége a művészetében is visszaköszön. Sok időnek és szenvedésnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjön, nem birtokolhatja a férfit, és meg kell elégednie azzal, amennyit kaphat belőle. A szeretett férfin való osztozkodás azonban nem volt Frida asztala, így hosszú éveket szenvedett végig, mire a fájdalmas de számára mégis élhetőnek tűnő konzekvenciát le tudta vonni. Ezért aztán időnként ő is a szerelem üldözésébe kezdett, férfiak oldalán és nőkkel való kalandokban találta meg a múló boldogságot, amely köszönőviszonyban sem volt a Diegoval megélt szerelemmel. Trockijjal való kapcsolatába a bosszú hajtotta, Diego nagyon tisztelte a forradalmárt, Frida pedig végre meg akarta mutatni, hogy ő is értékes, egy másik férfi számára is lehet vonzó nő. Diego a kegyelemdöfést a Frida húgával való kalanddal viszi be a festőnő szívébe, aki hosszas szenvedésben éli meg és vad képekben festi ki magából a fájdalmát. Diego Rivera Mexikó legtekintélyesebb értelmiségije volt, akit Frida Kahlo a szellemi társának is tartott. Első házasságukra a húszas évek elején került sor, majd életük során még egyszer összeházasodtak, immár véglegesen.
Élete vége felé férjével együtt festő tanítványokkal foglalkoztak, és Frida mindig hangsúlyozta, hogy a festés szívből jön, azt igazából tanulni nem lehet. Hibáikat nem javította festéssel, inkább rávezette őket arra, ha valami nem volt a helyén. Azt tartotta, hogy a festészet arra tanít, hogy hogyan kell az életet elfogadni akkor is, amikor az lesújt ránk. Nagyon sok ember vette körül, nagy szüksége volt a társaságra. Fájdalmakkal teli életére a festészet nyújtotta az egyetlen gyógyírt. Haghenbeck könyve elénk tárja Frida életének részleteit, de olvasása közben ne felejtsük el, hogy írói fantáziával színesített regényt olvasunk. Ha belefér az időnkbe, érdemes a könyvet a kiállítás megtekintése előtt elolvasnunk.
A Magyar Nemzeti Galériában november 4-ig látogatható az eredetileg a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedóban látható festményeket felvonultató tárlat. Azt, hogy Frida Kahlo az idők során ikonná vált, eddig is tudni lehetett, de a látogató ezzel már az épületen kívül is szembesül, mikor a múzeumhoz érve meglátja a kiállítást megtekinteni kívánók hosszasan tekergő sorát az utcán. Ehhez képest a múzeum időnként 30 főre hirdet meg tárlatvezetéseket , ha nem érkezünk jóval a meghirdetett időpont előtt, a részvételünk esélytelen. A jegyvásárlásra jó tipp lehet, hogy a belépőket interneten vagy a Galéria másik, "A" jelzésű épületében is meg lehet vásárolni. Érdemes ilyen értelemben felkészülten érkezni, mert a kiállítótermekben további megpróbáltatások várnak ránk. Az érdeklődő tömeg miatt levegőtlenség és zsúfoltság van, úgy tűnik, Kahlo képeinek nem tenne jót a hűtés. Talán nem újdonság, hogy a művész nem nagyméretű tablókat, hanem normál méretű festményeket készített, időnként kifejezetten kisméretűeket is, így a tömeg nem könnyíti meg azt, hogy szemügyre vehessük az alkotásokat. Türelmesen kivárhatjuk a kínálkozó alkalmat, amikor egy-egy mű előtt némi rés keletkezik és a képek közelébe juthatunk. Hasznos lenne óránkénti idősávra korlátozni a látogatók számát, esetleg regisztrációt is bevezetve. Csak abban lehet bízni, hogy idővel talán csökken az érdeklődés, és az őszi időpontokban elviselhetőbbek lesznek a körülmények.
A negatívumok után a tárlat pozitívumairól is írnék. Látványosak az élénk színekre festett kiállítási terek, melyek Mexikó hangulatát idézik. Nagyon ötletes az első terem hosszanti falára felfestett idővonal, mely párhuzamosan futtatja Frida Kahlo életének és Mexikó történelmének fő eseményeit. A képek jól válogatottak, hűen tükrözik a művész életének lényeges eseményeit, elemeit. Festményei megdöbbentőek és szürreálisnak hatnak, habár erről ő maga úgy vélekedett, hogy azt a valóságot festi, amelyet ő lát.
Picasso azt mondta egyszer Frida Kahlonak, hogy egy festő értéke attól függ, hogy mennyi múltot hordoz magában. Majd hozzátette, hogy Frida képein nagyon sok múltat lát. Ez teljesen visszaigazolódik a tárlat során. Frida Kahlo múltjának minden fájdalma tükröződik a képeiről. Bár az élet minden nap sebezte őt, a színek és időnként a témák mégis életigenléséről is árulkodnak. Teljesen egyedi festői nyelvezete valahol a valóság és a szürrealitás határán mozog. A tárlat utolsó terme szól Frida szerelmeiről, a videofelvételeken magunk is meggyőződhetünk arról a rajongásról, mellyel Riverát körbevette. Különlegesség magyar szerelmének, Muray Miklósnak magyarul írt szerelmeslevele, melyben apró hibákkal, de egyébként helyesen igyekszik leírni, mit jelent számára a férfi.
Minden képem csak vázlat a sírdekorációmhoz - mondta egyszer Frida Kahlo. A halál végigkísérte életét. A regény szerint a súlyos buszbaleset után egy szürreális látomásban találkozott a Halállal, akit onnantól kezdve Keresztanyjának nevezett, és aki azt ígéri neki, hogy apránként fogja elvenni az életét. Az élet végéhez kapcsolódó misztériumokhoz tartozik egy kakas és egy időnként felbukkanó, titokzatos lovas figurája is - de ez már maradjon titok, s fejtsék meg a könyv olvasói.
(A bejegyzésben látható felvételek a szerző felvételei.)