Hatvannyolc és fél kilogrammnyi ezüstedény alkotja a feltételezett tulajdonosáról elnevezett, késő római kori Seuso-leletet. Nagyon komoly értéket képviselő tárgyakról van szó, kis történelmi összehasonlításképpen: 2040 solidust vagyis arany pénzérmét lehetett volna verni a lelet késő császárkori értékéből. 226 évre biztosított volna ez jövedelmet egy alacsonyabb rangú katona vagy hivatalnok számára. A nemzetközi műtárgykereskedelemben, ahová kalandos útján ez a lelet került,  szintén óriási értéket képviselt és Magyarország 15 millió Eurót fizetett azért, hogy a Seuso-kincs ma ismert tizennégy darabja hozzánk kerülhessen. Így a tárgyakat a Parlamenti kiállítás és az országos vándorkiállítás után a Magyar Nemzeti Múzeumban tekinthetik meg az érdeklődők. 

Az eredetileg 50 darabból álló lelet feltételezett lelőhelye Magyarországon, Kőszárhegyen, Polgárdi közelében található. A kiásás helyét nem lehet falunévhez kötni, ezért Seuso-ról, az egyik tálon ezen a néven feltüntetett, feltételezett tulajdonosáról nevezték el. Egy éppen sorkatonai szolgálatát teljesítő katona találta meg a kincseket, és rejtette el azokat egy pincében. Később Sümegh Józsefet holtan találták meg ugyanott, nagy valószínűséggel meggyilkolták, öngyilkosságnak álcázva a tettet. Mindez a leszerelése előtt pár nappal történt. A kincs ezután kezdte meg kalandos útját,  míg 1990-ben, New Yorkban tűnt fel, ahol árverésre szerették volna bocsátani.  A Magyarország által indított, Amerikában zajló perben a tárgyalást vezető bíró a legfontosabb bizonyítékokat kizárta a bizonyítékok sorából, ezért azokat az esküdtek nem ismerhették meg. Sem a koronatanú meghallgatására nem biztosított lehetőséget, sem a talajminta-vizsgálatok eredményeit nem lehetett ismertetni. Ez utóbbiak a leletből származó földdarabok összevetését jelentik a Kőszárhegy területén található földdel, és az eredmény egy nagyarányú egyezést mutat a két talajminta között. Libanon és Horvátország is részt vett a perben, mindkét állam magáénak szerette volna tudni a leletet. Habár a pert elveszítettük, annyi eredménye mégiscsak lett a dolognak, hogy forgalomképtelenné tettük a tárgyakat, így Lord Northampton, aki hamis papírokkal vásárolta meg a kincseket 1982-ben, nehéz helyzetbe került, azokat ugyanis sem eladni, sem kiállítani nem lehetett. 2012-ben Zelnik István szerette volna megvásárolni, kiállítani őket. Ő volt az, aki felvetette, hogy a kincs őrzési joga brit hozzájárulással átadható. 2014-ben ezt végül a magyar állam tette meg, az őrzési jogot kaptuk meg tehát, és kompenzációs díjat fizettünk érte. A kincs tulajdonjoga a mai napig nem tisztázott, nincsenek hivatalos, eredetiséget igazoló dokumentumai.

Azt az ókortörténeti kutatásokból tudjuk, hogy a római arisztokrácia tagjai hedonista módon éltek. Amikor Diocletianus császár négy részre osztotta fel a Római Birodalmat, a birodalmi központokhoz katonaságot rendelt, és a szenátorokat is vidékre telepítette. Így a társadalmi élet szokásai Rómából a tartományokba kerültek. Bár Pannóniának inkább militáris jellege volt, a Balatontól nyugatra villagazdaságok alakultak ki. Kereskedőcsaládok betelepülése is jellemezte ezt az időszakot. Látványos gazdasági fellendülés indult meg, a katonaság létszáma nőtt, a bérük pedig emelkedett. Pénzverő kamarák is alakultak, a katonák itt költötték el a pénzüket, Pannóniában. Az utak kiépítése lehetővé tette a luxuscikkek bejutását, és ezzel a római életstílus utánzását. Egy ilyen luxus étkészlet- illetve tisztálkodó készlet a Seuso-kincs is, melynek étkezéshez szánt darabjait csak lakomákon használhatták. A tárgyakat mitologikus jelenetek díszítették, és feltételezték, hogy a lakomán résztvevők ezeket értik. A díszítésből egyértelműen kitűnik a görög kultúrával való kontinuitás.

Seuso a jómódú elithez tartozó, a vadászatot szenvedélyesen kedvelő, keresztény kötődésű férfi lehetett. Hivatalnokként vagy a hadsereg tisztjeként tartózkodott Pannóniában, egy Balaton környéki nagybirtoka és villája is lehetett, a Balaton (latin nevén Pelso) felirat megjelenik a Seuso tálon is. A feltételezések szerint a kincset jegyajándékba kaphatta, és egy támadás elöl menekülve rejthette el.

A páratlan gyűjtemény első látásra lenyűgözi a látogatót. Nem csak méretei és az ezüst csillogása van ránk ilyen hatással, hanem az a finom kimunkáltság, amely mesterművé teszi ezeket a tárgyakat. A Seuso-tál egy vadászat jeleneteit vonultatja fel, egzotikus állatokkal. Ezen szerepel az ajándékozó személyes, verses felirata: "Maradjanak meg Neked sok évszázadon át ezek az edények Seuso, és utódaidnak méltón a hasznára váljanak." A Hippolütosz-készlet egy fürdéshez használt kancsó- és vödör pár, melyen Hippolütosz és Phaedra történetét ábrázolta a készítője. Állatalakos kancsó szolgált szintén tisztálkodásra, növényi motívumokkal, állat-és emberalakokkal ékesen díszített, aranyozott. Az Akhilleusz-tál a lelet legnagyobb darabja, Akhilleusz életének jeleneteit eleveníti meg, tálaláshoz, dísztálként használták. Geometrikus kancsók és egy mosdótál is szerepel a kiállításon, ám érdekes, hogy ezek eltérő stílusúak a többitől, azt az érzetet keltik, hogy máskor készültek, mintha nem tartoznának szorosan a készlethez. A Meleagrosz-tál méretével és díszítésével is elkápráztató, ételek tálalására használták, a kalüdóni vadkanvadászat jeleneteit ábrázolja. Öntött, vastag ezüstlapból készült, a szélén gyöngysor díszíti. Az illatszeres dobozt napi fürdőzéshez használhatták, Vénusz és három grácia a díszítése. A bor felszolgálására használt Amforán Dionüszüsz istent és különböző állatmotívumokat ábrázoltak.

Mindezek mellett a kiállítás anyagát képezi az a hatalmas, 83 cm átmérőjű rézüst, amelyben a kincseket tartották és elásták. A lelet nagy tisztaságú ezüstből készült és nagyon sérülékeny, ez több helyen sajnos meg is látszik a tárgyakon, karcolások, horpadások, lyukak több helyen észrevehetőek. Létezik egy 1887-ben, szintén Kőszárhegynél kiásott háromlábú ezüstállvány, mely tál-tartóként funkcionált, és a mérete éppen hozzáillik a Seuso-kincs táljaihoz. Továbbá anyagvizsgálatok igazolták, hogy ebből a szempontból is nagyon hasonlít a lelethez, így elképzelhető, hogy eredetileg annak részét képezte.

Hiányoznak a leletből poharak, evőeszközök, melyek nagy valószínűséggel szintén a részét képezték. Ezeket feltehetőleg külön adták el, és elképzelhető, hogy a nemzetközi műkincs-kereskedelemben forognak. Addig is, amíg felbukkannak, megcsodálhatjuk ezeket a műremekeket a Magyar Nemzeti Múzeum tárlatán. Ha figyelmesen szemléljük őket, meghallhatjuk, ahogyan mesél a múlt.

A kiállítás kurátorai Dági Marianna és Mráv Zsolt. Külön elismerést érdemel Farkas Anna grafikai tervező munkája, aki az alapvetően lesötétített környezetben is jól olvasható, világító felirat-kihelyezésekről is gondoskodott.  A kiállításon fényképeket nem lehet készíteni, így be kell érnünk azzal, amit a szemünk befogad és elménk elraktároz a csodás tárgyakból. 

(A bejegyzésben szereplő fotó Dabasi András-Kardos Judit felvétele, és a MNM honlapjáról származik: 

https://mnm.hu/hu/kiallitasok/seuso-kincs )