Aczél címmel kétrészes dokumentumfilmet készített 2009-ben Varga Ágota rendező. A film vetítésére 2018. január 18-án került sor a Műcsarnokban. Az esemény különlegességét az adta, hogy Aczél György unokája, Diószegi-Szőcs Máté felvezetésével és vetítés utáni kommentárjai kíséretével láthattuk. A vetítés a múzeum EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején című kiállításához kapcsolódott, mely január 28-ig látogatható.

Ki volt Aczél György? A magyar kultúrpolitika teljhatalmú, rettegett ura? Vagy csupán egy műkedvelő, aki Kádárral való szoros kapcsolata révén vált fontos politikai tényezővé?

A filmben szó esik Aczél György életének nehéz indulásáról. Szegény családba született, kétszer is árvaházba került. Egyáltalán nem volt iskolázott, de művészekkel való megismerkedése révén rendkívül olvasottá vált. Művész barátai, ismerősei művelték ki őt tulajdonképpen, mindent elolvasott, amit ők ajánlottak neki.  

Nehéz gyermekkorával magyarázható a közösség iránti erőteljes vágya. Kereste a helyét a világban. A nyilas rémuralom után - melynek során jelentős embermentő tevékenységet folytatott - a cionista mozgalomhoz csatlakozott. Itt választotta magának az eredeti, Appel Henrik név helyett az Aczél György nevet.

Az eredetileg kőművessegédként indult, zsidó származású fiatalembert rendkívüli módon érdekelte a kultúra. Egy nagyon rövid ideig amatőr színész is volt. 1945 után politikus lett, belépett a Kommunista Pártba. 1949-ben a Rajk per egyik mellékperében életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, 1954-ben rehabilitálták. A Rákosi-korszak alatti börtönéveit magánzárkában töltötte. Kiszabadulása után továbbra is hű maradt a rendszerhez, melyet elítélése előtt is szolgált, és amelynek nevében elítélték. A filmben joggal merül fel a kérdés, hogy mi lehetett ennek a hűségnek az oka, és miért nem következett be meghasonulása a párt és az általa képviselt rendszer ideológiájával szemben? Hogyan tudta tovább szolgálni azt a pártot, annyira elkötelezett lenni, amely meghurcolta, elítélte és megfosztotta a szabadságától? A filmben Popper Péter leginkább értetlenkedését fejezi ki, és erre magyarázatot ő sem talál. "Érthetetlen hűség"-nek nevezi ezt a fajta attitűdöt. 

Kádárral való kapcsolatának köszönhetően elnyert pozíciójából adódóan a kultúrpolitika országos szintű irányítójává vált. Könyveket, filmeket engedélyezett vagy tiltott be, akadályozta bizonyos művészek, tudósok munkáját, sok alkotó életét megkeserítve. Érvényesítette a politika abszolút irányítási szándékát és teljes kontrollját a kulturális élet felett. A filmben elhangzik, hogy Aczél idealizálta Kádárt, kapcsolatuk ugyanakkor semmiképp nem nevezhető kétoldalúnak.

Hogyan viselték a kor művészei, tudósai a kultúrpolitika mindent befolyásoló teljhatalmát? Volt-e bármi féle mozgásterük vagy menekülési útvonaluk ebből a Konrád György író által a filmben paternálisnak nevezett rendszerből? Konrád szerint el kellett fogadni a helyzetet, ő maga külföldön és szamizdatban tudott megjelenni. Jancsó Miklós szerint a filmkészítésben a producer szava a döntő, az ő szerepe nagyon lényeges, hiszen ő a finanszírozó. Ebben az időben azonban a producer maga az állam volt. Aki filmet akart készíteni, jóban kellett vele lennie.

A filmben megszólalók szerint Aczél fő célja az volt, hogy olyan művek szülessenek, melyek az egész világ számára felmutathatók. A "három T" jegyében nem csak engedélyezett, betiltott, vagy eltűrt alkotásokat, hanem konkrétan bele is javított a művekbe, kihúzott belőlük vagy éppen átfogalmazta őket. Konrád György úgy fogalmaz, hogy "ő volt a liberális magyar kultúrpolitika arca és egyben Machiavellije."

Nagyon érdekes tény, hogy kézirat-hagyatékának még jelenleg is csak egy része nyilvános. A hagyatékot egy még általa kijelölt kuratórium kezeli. A hagyatékban fellelhető levelek akkor válhatnak nyilvánossá, ha annak írója halálától számítva harminc év eltelt. A filmben a családtagoknak is az a véleményük, hogy a teljes hagyatékot nyilvánossá kellene tenni. 

Aczél György 1991-ben halt meg. A film szomorú hangulatú utolsó találkozásokról számol be. Volt, akitől felejtést kért, például Heller Ágnestől és férjétől, Fehér Ferenctől. Családja elmondja a filmben, hogy élete végén sok keserűség volt benne, és visszanézve sajnálta, hogy rengeteg időt töltött a munkával, és keveset a családjával.

Természetesen az Aczél-jelenség a családra nagyon komoly kihatással van. Általa ítélték meg őket is, nem függetleníthették magukat az ő tevékenységétől és az arról alkotott véleménytől. Unokája beszámolója szerint utolsó éveiben megmaradtak mellette az úgynevezett "baráti ellenségek", akikkel komoly elvközösségben volt annak ellenére, hogy azok  elszenvedői voltak az aczéli kultúrpolitikának. Míg sokan, akik a pozíciója haszonélvezői voltak, eltávolodtak tőle. 

Összességében egy Janus-arcú személyiség rajzolódik ki ebből a filmből. A kultúra keménykezű, szigorú urának képe mellett megjelenik egy - Popper Péter megfogalmazása szerint - olyan személyiség, akiben a polgári értékek a moszkovita szellemnél alapvetően erősebbek voltak. Pozíciójából és meggyőződéséből kifolyóan azonban maximálisan az uralkodó rendszer elvárásainak megfelelően alakította az ország kultúrpolitikáját. 

[A filmben többek között megszólalnak. Jancsó Miklós filmrendező, Popper Péter pszichológus, Herskó János filmrendező, Konrád György író, Heller Ágnes filozófus, Koltai Dénes dékán (tőle származik a bejegyzés címéül választott idézet), Vámos Tibor kutatóprofesszor].

Az EGY/KOR | Különutak és kivonulás a konszolidáció idején című kiállításról bővebben itt:

http://mucsarnok.hu/kiallitasok/kiallitasok.php?mid=JHMQ2oUzeqyviuMWYPSrX4&tax=560c5eec6098a