Gondolta volna-e az olvasó, hogy nem csak egy műtárgyat vagy eredetének az igazolását lehet meghamisítani, hanem azt is lehet állítani, hogy a műtárgy egy soha nem létezett gyűjteményből származik de akár még azt is, hogy egy soha nem is létezett művész készítette? Itt még ne álljunk meg, mert ennél extrémebb esetek is léteznek, meg lehet hamisítani komplett múzeumokat, de még akár egész városokat is. A hamis műtárgyak forgalma bizonyosan virágzik, és rendkívül szemfülesnek kell lennie a műgyűjtőnek, akinek bármilyen műtárgyat megvételre kínálnak fel. A megfelelő ismeretek birtokában, és ha elég körültekintőek vagyunk, elég jó százalékkal ki tudjuk szúrni a hamisítványokat. Az ehhez szükséges információkra és a világ nagy műtárgyhamisítási botrányaira hívta fel a figyelmet Dr. Emőd Péter, a Műtárgyak Éjszakája rendezvénysorozat keretében tartott előadásában. Az előadó művészeti újságíró, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület Műtárgyhamisítás elleni munkabizottságának tagja. 

A hamis műtárgykereskedelem virágzását azzal magyarázta, hogy óriási árrobbanás történt a hazai és a külföldi műtárgypiacon. Jó üzletnek számít a hamisítás. Ugyanakkor a hamisítás elleni fellépés egyre hatékonyabb, a vásárlók már tájékozottabbak. Fejlődtek a természettudományos módszerek, vizsgálatok is, amellett, hogy a műtárgyakat a művészettörténészek is folyamatosan vizsgálják. Sok hamisító bukik el azon, hogy olyan festéktípusokat használnak a festményeken, amelyek az adott korban nem voltak elérhetőek, mert nem is léteztek. A művészek életműveinek feldolgozása is előrehaladott állapotban van, és ez nagyban segíti a hamisítványok kiszűrését. Életmű katalógusok (oeuvre-katalógusok) készülnek, melyek tartalmazzák az adott művész által készített festményeket.

Emőd Péter előadása elején két kategóriába sorolta a hamis műtárgyakat. E szerint léteznek olyanok, amelyeket másolatoknak nevezünk. A másolás önmagában nem büntetendő, azonban a csalás tényállása megvalósul akkor, amikor azt eredetiként próbálják értékesíteni. Sokszor jószándékúan kerül a forgalomba, az értékesítő nem tudja, hogy hamis műtárgy van a birtokában. A másik kategóriába azok a művek tartoznak, melyeket egy adott művész stílusában hoznak létre. Ezek jellemzően olyan festmények, amelyek gyűjteményben nem szerepeltek, senki nem látta őket megelőzőleg, de például a művész a levelezésében utalt a létezésére.

Bár nem csak festményeket hamisítanak, de ezek keltik fel legjobban az érdeklődést, az értékük is ezeknek a legmagasabbak.

Például Karl Waldmann egy olyan festőművész, akiről a mai napig nem tudjuk biztosan, hogy létezett-e valójában. A képeit értékesítő galéria honlapja szerint 1958-ban eltűnt, majd 1989 óta többszáz műve került elő. A történetet némiképp alátámasztja, hogy Kelet-Németország nem támogatta az avantgarde művészetet. Bár nem tisztázott a létezése, a komolyabb múzeumok már inkább nem állítják ki a műveit.

Nagyon érdekes Alexandre Quairy története. A saját neve alatt festett képeivel nem tudott Kínában érvényesülni, ezért hosszú évekig Tao Hongjing álnéven alkotott. Így befutott, és nagy kereslet mutatkozott a képei iránt. Éveken át rejtőzködött, ha muszáj volt megjelennie, Tao Hongjing asszisztensének adta ki magát. Amit lehetett, telefonon intézett, így adott például interjúkat is. Amikor sikere már biztos lábakon állt, felfedte kilétét, és azóta újra saját neve alatt alkot.

Egy kínai műtárgykereskedő arra vetemedett, hogy a híres kínai agyaghadsereg katonáiról készült hamisítványai számára épített egy múzeumot. Ez azonban egy jóval kisebb múzeum volt, mint az, amelyben az eredeti szobrok vannak kiállítva. Egy idő után ez szemet szúrt a látogatóknak, jelentették a hatóságoknak, akik a múzeumot lerombolták.

Emőd Péter több, nagy vihart kavart műtárgyhamisítási botrányt is megismertetett a hallgatósággal. Az egyik ilyen Wolfgang és Helene Beltracchi ügye. Wolfgang Beltracchi festőművész nem tudott megfelelő megélhetést biztosítani családjának az általa festett képekből. Ezért klasszikus és modern festők hamisítására adta a fejét, 2004-től mintegy tíz éven át, és ezeket a képeket értékesítette. Művészettörténészi és restaurátori képesítésnek is köszönhetően profi munkát végzett. Az értékesítés terén rendkívül türelmes volt, aukciósházakkal alakított ki bizalmi viszonyt Németországban. Nem csak értékesített, de vásárolt is festményeket. Amikor leleplezték, azt állította, hogy nem másolt, hanem arra törekedett, hogy az adott mesterek stílusában hozzon létre műveket.

Emőd Péter szerint sikerének kulcsa, hogy emberi gyengeségeket tudott jól kihasználni. A művészettörténészek főművekkel állhattak reflektorfénybe, akárcsak az aukciósházak és a műkereskedők is. A becsvágy sikerrel homályosította el óvatosságukat. A művész számára eredetigazolásokat kiállítók pedig részesedést kaptak. A perben a szándékosságot nem igazán tudták bizonyítani.

Először az egyik festmény hátán lévő címke tette gyanússá az egyik eladásra felkínált képet, de a végső lebukást a titán fehér festék használata jelentette. Ezt nagy előszeretettel használják a hamisítók. Csak egy nagyon minimális mennyiséget tudtak kimutatni a képeken, de Beltracchinak ez volt az a bizonyos banánhéj, amelyen elcsúszott. Egy idő után a képei kereteit is elkezdték vizsgálni, és megállapították, hogy a keretek azonos fa típusokból származnak, miközben a képek a legkülönbözőbb időszakokban készültek.

Beltracchi leghíresebb hamisítványa Campendonk Vörös kép lovakkal című festményének másolata. Beltracchi zsenialitását visszaigazolta a művészettörténészek állásfoglalása, miszerint ez lenne Campendonk legremekebb festménye, ha valóban ő készítette volna. Végül alig több mint 10 festmény hamisításáért ítélték el, sikerült vádalkut kötnie. A magángyűjtők pedig nem álltak elő a náluk lévő képekkel.

Emőd Péter szerint a bíróság nem szeret foglalkozni ezekkel az ügyekkel, mert a perek rendkívül költségesek, nincs megfelelő szakértelem a bíróságnál. Németországban nem növekedett volna a büntetés mértéke akkor sem, ha több kép került volna elő. Érdekes, hogy a közvélemény nem ítélte el, inkább elismerte a művészetét. Börtönbüntetése letöltése után saját neve alatt de ismert művészek stílusában fest tovább, és rendkívül keresett művész lett. A műkereskedelemben sikeres, de a galériák már nem szeretnek foglalkozni a műveivel.

Egy másik érdekes eset a New York-i Knoedler Gallery átverése volt. 2017 január végén ítélték börtönbüntetésre Glafira Rosales műkereskedőt, aki a város legjobb nevű, nagyon régi alapítású, műkereskedelmi központnak számító galériáját egy figyelemfelkeltő gyűjteménnyel kereste fel. XX. századi amerikai művészek festményeit a kocsija csomagtartójából hajtogatta ki, és csak készpénz fizetés ellenében volt hajlandó értékesíteni. Egy svájci megbízóra hivatkozott, a festményeket pedig mint végül kiderült, egy kínai festményhamisító festette, rendkívül meggyőző minőségben. A bíróság kihallgatta többek között a gyűjtőket is, akik a Knoedler reputációjára hivatkoztak abban a kérdésben, hogy miért nem gyanakodtak a művek eredetiségét illetően. Emőd Péter azzal a  szemléletes párhuzammal élt, hogy egy vásárló a Gucci táskaüzletében sem teszi fel azt a kérdést, hogy valódi Gucci-e az a darab, amit megvásárolni készül.  A galéria tulajdonosa végül kártalanította a vevőit, Rosalest pedig egy rövid időre börtönbe zárták.

Léteznek még le nem zárt ügyek is. Emőd Péter a 2013 óta húzódó, az orosz avantgard festők hamisításának ügyéről is szólt. Az 1910-es években készült képekről van szó, ebben az időben a művészek folyamatosan úton voltak. Ezért nem dokumentálták a műveiket, és nem is követték azokat a műtárgypiacon. Lappangó művek előkerülése ezért ezen a területen nem vált ki gyanakodást. Egy nemzetközi társaság fogott össze, szakértői teamet alakítottak. A bírósági eljárás pikantériáját az adta, hogy két olyan szakértő vitázott egymással a perben, akik rövid idővel a per előtt váltak el. Végül csak három festménnyel kapcsolatosan sikerült a hamisítást bizonyítani, az elkövetők 3 év szabadságvesztést és 1 millió Euró kártérítésre kötelezést kaptak, mely minimális töredéke volt az okozott kárnak. Valószínű, hogy a mai napig működnek olyan szálak, melyeken keresztül ezek a művek terjednek.

Magyarország sem nélkülözheti a műtárgyhamisítási történeteket. Leghíresebb hamisítónk Hory Elemér, aki a művészettörténészek által zseniálisnak minősített módon hamisította többek között Modiglianit és Picassot. Hosszú ideig az Egyesült Államokban élt, majd Ibizára költözött, ahol öngyilkosságot követett el, amikor a hatóság gyanút fogott.

2013-ban ítélték börtönre Magyarországon D. Ferenc festőművészt, aki előszeretettel hamisított például Rippl-Rónay festményeket. Budapesten bérelt üzlethelyiséget, ám a bérleti díjat nem fizette, e helyett zálogba adott egy hamisított festményt a bérlőnek. A bérlő egy idő után értékesítette a festményt, így bukott le. A hatósággal nem volt együttműködő, a tanúvallomások alapján 4,5 évre ítélték el.

A hamisítási botrányok non plus ultrájaként is titulálhatnánk azt az esetet, amikor egy hamis Goya festményt hamis pénzért vásároltak meg. Ennek bővebb kifejtésére azonban idő hiányában már nem volt lehetőség.  

Az előadó hangsúlyosan hívta fel a figyelmet arra, hogy mindig nagy figyelemmel és elővigyázatossággal kell vizsgálnunk nem csak a műtárgyat, de annak előéletét is. Ellenőrizni kell, hogy létezik-e a gyűjtemény, amiből azt állítják, hogy származik, és a művész létezésének is utána kell nézni. Ha gyanakszunk, még a múzeum létezésének és eredetiségének is érdemes utánanéznünk.